Pozsonyi Ádám hozza a szokásos formáját legújabb blogbejegyzésében, ezúttal az oktatásról. Semmi meglepő, überkonzervatív, középkori, szatírikus, szarkasztikus, természetesen jól odacsap a nőknek, hadd szóljon. Reakcióim is a szokásos úton indulnak el, ideges leszek, hogy hát őt is anya szülte, vagy mi, hagyja már a nőket békén, vagy éppen ellenkezőleg, menjen, aztán keressen egy hús-vér nőt magának tartós és kiadós együttlét céljára. Itt viszont elakadt a megszokott litánia, mert eszembe jutott egy cikk, amit a napokban olvastam a Díványon a túlzott információfogyasztás veszélyeiről. Clay Johnson, az amerikai úriember, aki könyvet is írt erről a témáról persze nem egészen attól a fajta információtól félti az agyunkat, mint Pozsonyi, nem a minőségi tudománytól, bolygók röppályájától, vagy a kultúrától, hanem az információs szeméttől.

A két cikkben mégis van valami közös: vigyázzunk arra, hogy mivel tömjük az agyunkat. 

Meg arra is, hogy mivel tömjük a gyerek agyát. A magyar, poroszosnak is becézett (eddigi) oktatási rendszer kis kémikusokat, kis matematikusokat stb. nevelt. Na de nem mindenki a szellemi munkára van bekötve.

Milyen kisebbségi érzést okoz a gyerekben az, hogy ha megfeszül sem tud úgy teljesíteni az iskolában, ahogy azt elvárja tőle a rendszer? Hosszú éveken át halmozódik a frusztráltság, a tekintéllyel (lásd a tanár) szembeni ellenállás, a "majd én megmutatom" .

Aztán ezt a felgyülemlett mérget szépen visszaadagolja a társadalomba, mint az ügyfelekkel állandóan lekezelően beszélő kasszásnő, banki adminisztrátor, betegeket terrorizáló nővér, slendrián vízvezetékszerelő stb.

Megértem azt, ha valakinek az anyagi gondjai miatt nem rózsás a kedve a nap huszonnégy órájában, de itt ennél többről van szó. Ez kérem ellenállás, forradalom, bosszú. Mert a nyugati szakmunkás, , bolti eladó, pincér, tisztviselő stb. ( akiket hajlamosak vagyunk a mi "entellektüel" oktatásunkkal kiröhögni a műveletlenségük miatt, Bukarest és Budapest, ugye), nem csak attól olyan udvarias, kiegyensúlyozott, előzékeny, ügyfeleket megtisztelő mert jól keres, vagyis megbecsülik a munkáját, hanem attól is, mert boldog tudatlanságban él,pontosabban éppen annyit tud (de amit tud, azt kiválóan), nem többet és nem kevesebbet, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy a lehető legjobban élje a saját életét. 

Mind ezektől függetlenül Pozsonyi Ádám elmehet a sunyiba, persze, szüljenek a nők (ha már a férfiak nem tudnak), neveljék a gyerekeket, vigyék a háztartás, ha akarják (!!) (megjegyezném, ha nem akarják, meg ne, a kényszerítésből nem szoktak jó dolgok kisülni, mondom ezt úgy, hogy szinte teljesen megfelelek a nőideáljának, kivéve, hogy én önállóan is tudok gondolkodni), de azért azt mondani, hogy ne is tanuljanak... ember, aztán mit csináljanak, ha már nem kell gyereket nevelni?? Egyszer ugyanis, pláne ha jól teljesített a  Pozsonyi-féle ideát megtestesítő fehérnép, biza kirepülnek a gyermekek és akkor ott marad élete teljében, energiával telve, egyedül a zemberrel, mit is csinálni pontosan?? Mert nem tanult, nem szerzett képesítést, nincs szakmája, nincs tapasztalata, mert még nem dogozott a házon kívül, ugye.

Az emancipációra, a női és férfi szerepekre meg majd még (többszörösen) visszatérünk.